Csak unatkozom. Vagyis nem, csak rossz a hangulatom. És gondoltam ki írom magamból. De nincs mit. Mert nem igazi rossz kedv ez, csak ideiglenes. Mondjuk mindegyik ilyen. Nem vagyok fáradt, lusta vagyok olvasni vagy tanulni. Minden bajom van. Rossz a közérzetem. Úgy érzem, hogy mindenki elfordult mellőlem, de legfőképpen a sors. Már ha van bármi természetfeletti lény, aki (vagy ami) irányítaná az életünket. Szerintem nincs. De néha ha szarban vagyok úgy érzem bár csak lenne. Érdekes dolog a teológia, vannak emberek akik egész életüket avval töltik, hogy ezt elemzik. De, hogy én mibe hiszek? Ami biztos egyik (eddig megismert) vallásban sem. Kisebb családom hitetlen, nagyobb családom katolikus. Nagymamám nem vallásos, de mégis mindig mondja, hogy ezért majd bűnhődni fog. Mert fél. Mint sok más ember. Fél az egyháztól. Amit nem csodálok. Viszont egy dolgot leszögeznék eszmefuttatásom elején: semmilyen vallású emberekkel nincs bajom!

A vasárnapi nap folyamán volt szerencsém belehallgatni egy katolikus szent misébe (egyébként rokonom vezette - Lendvai Zoltán (Zalán atya) - amire nem büszke vagyok, csak megjegyzem). És felháborodtam, hogy mi az Istenért (aki lehet, hogy nincs, lehet, hogy van) kell benne politizálni. Úgy kezdődött, hogy az 1989-es rendszerváltás milyen újdonságokat hozott életünkbe, és, hogy a 2010-es mennyivel nagyobbakat hoz. Legalábbis ez volt a lényege. És lehet, hogy én vagyok nagyon rossz akaratú, de én ezt utalásnak tekintem. Még pedig arra, hogy nagyon-nagy valószínűséggel a Fidesz fog kormányra kerülni az áprilisi országgyűlési választások következtében. És egy ilyen utalás után már lehetetlen jóindulattal hallgatni a többi megjegyzést, ami szintén a politikára vonatkozott. És nem értem, hogy az egyház mér pofázik bele a politikába. Két külön hatalom.

És van a többi egyház is amelyekben én azt nem tartom jónak, hogy engedjük, hogy 100 "miatyánkkal" megbánjuk az összes bűnünket. Kik ők ahhoz, hogy ítélkezzenek felettem? Hol van bármi bizonyíték Isten létezésére. Miért nem irányíthatjuk magunk a sorsukat. És bennem is bennem van, hogy ha valami nagyon kell, akkor imádkozom. És el is tudom magammal hitetni, hogy az eredmény, emiatt van, de legbelül tudom, hogy ez csak is rajtam múlott. Mindegyik felekezet tagja úgy érzi, hogy ő valami miatt más mint a többi vallásos ember. Pedig nem. Hisznek valamiben, és ez jó, de ne essünk túlzásokba. Persze, jó egy közösséghez tartozni, de ezt nem biztos, hogy akkor kapom meg a legjobban, ha hallgatom valaki prédikációját, aki elvileg Istentől jön hozzám, és megmondja a tutit. Akkor járjunk film-klubbokba, stb...

És az, hogy valaki "alás szolga" legyen, nem szeretném. Merjen gondolni amit akar, merjen ellentmondani, és saját belátása szerint cselekedni. Ne függjön annyira a Világtól. Csak magától. Merje azt tenni, ami szerinte a jó!

A másik dolog meg az idő pazarlás. Mennyire sok idő már az életeből a templomba/zsinagógába/mit' tom én hova járás. Egyszer-egyszer buli (bemutatni a fél zsinagógának... - aki tudja, az tudja) eljárni, de nem rendszeresen. Vagy csak én gondolkodom hülyén. És ez olyan hobbi mint nekem a moziba járás. Mert végül is az is befolyásol. Csak ott én döntöttem el mikor/mire ülök be. Bár a vallás sem kötelező. (elég vicces, amikor én már egy gondolattal előbb gondolkodom, mint írok, és rájövök mekkora hülyeséget írok, mégis leírom). 

Szóval a vallás jobb lenne ha személyre lenne szabva és nem ugyanaz lenne mindenkinek. De az élet nem ilyen. A törvények sem személyközpontúak. Vicces is lenne. Szóval, öreg koromra, nekem is majd lehet, hogy egyetlen megbízható társam az egyház lesz, de egyelőre én a barátaimmal lelkizek, és az ő tanácsukat kérem, akkor is ha nem mindig jók. De ők azért mégis csak ismernek.

Amire rájöttem, hogy a vallás azaz időseké: akik időmilliomosok és biztatásra szorulnak, és önállótlanok. Persze nem az összes idős. Csak aki egyedül van.

És nekik ez jó is. És mivel nem tudom, mi lehet a jövő, nem merem kijelenteni: nem vagyok vallásos, és soha nem is leszek.